Nem is tudom... ma megint olyan kibaszott szar kedvem van. De ezt már megszokhattam volna ennyi év után. Ráadásul még a fejem is szar. Migrén... vagy egyéb. Néha abban reménykedek, hogy, mivel egyre gyakrabban jelentkezik és egyre erősebben, egyre hosszabb ideig tart, akkor elmegyek majd megint a neurológusomhoz és megmondja, hogy daganatom van. Az isten tudja miért, de örülnék neki. Így is már csak olyan 2-3 évem van. De nem a nyavalygok inkább. Legalábbis azért tuti nem, ami fizikálisan fáj. Az már nem tud érdekelni. Sőt, inkább fájjon valamim, minthogy a lelkem. Talán ezért is vágtam fel újból a csuklóm. De annyira nem tud érdekelni... Ma olvastam el a barátnőm levelét, amit még csütörtökön küldött... ma meg már kedd van. Érdekes egy levél volt. Igazából ettől van most megint ilyen kedvem. Leírta, hogy mennyi ostobaságot követett el életében és még mennyit fog. Gyógyszert alkohollal bevenni, túladagolni,eret vagdosni... mintha a saját vallomásom olvastam volna. Talán mindketten ugyanolyan betegek vagyunk. Vagy lehet, ez már tényleg elmebaj, csak nem vesszük észre... és más sem. Ez a legszebb a dologban: akármit csinálhatok magammal, mindig el tudom titkolni. Miért vagyok ilyen jó hazudozó és miért tudok akaratlanul is figyelni a kínos részletek ki nem derülésére?? Bár a mostani barátom más... az előtt nem titkolózok, az minden baromságomról tud, amit magam ellen elkövetek. Tudom, szánalmas, de már nem mer a kezembe adni kést,pengét,üvegszilánkot,éles műanyagdarabot,gyógyszert. Nade azért ennyire nem vagyok vészes... nem vágok magamba ha a kezembe kerül valami éles, és nem is gyógyszerezem be magam mindig.
Úristen.. ezt visszaolvasva elég...khm... hogy is mondjam. Depis... pedig most nem vagyok az, csak a kedvem nem a legjobb. Huhh... milyen lehetek úgy igazán depisen? O.o Nah mindegy... inkább nem is írom le életem további marhaságait, meg a kellemes meglátásaimat. rohadtul kellemesek... nah mindegy. Kinek mi.

végre megint írhatok:D olyan boldog vagyok, hogy végre vége a kényszer"pihenőmnek",ami mint mindig, most is életem leghosszabb két hete volt.... már hiányzott minden,ami a hétköznapi életemben volt. még a legapróbb mozzanatok is, mint pl.,hogy kenyérért menjek le a sarki kisboltba.
de hagyjuk is ezt most. örülök,hogy vége,nem erről fogok még itt is írni. Csak hát a frisch élmények,ugye...

most már maximálisan (értsd:olyan ca.60%-ban) rendbe jöttem. Jól vagyok. A suliban jó sok dolog történt mostanában,z.B.:egyik lgjobb barátomnak barátnője lett. Ennek nagyon örültem. A csaj jófej, régóta ismertem már. Olyan szépek együtt és olyan aranyosak.
De annyi dolog van még, amivel nap,mint nap szembesülök...rengeteg. Persze nem csak positivak, vannak negativak is. És mindenki,akire mosolygok visszamosolyog. És ez olyan jól esik nekem. so, amikor először találkoztunk barátaimmal, akkor annyi mindent akartak mesélen,hogy semmi sem jutott eszükbe. na ja! vagyunk mi így is....most én is így vagyok.

igaz már fáradt is vagyok egy kicsit...megszoktam már a sok csendesidőt. Pénteken azonban el fogunk menni egy clubba,nemrég kaptam egy szórólapot róla suliba menet felé. Jah u vettem egy egyszerű sütis könyvet és abból kezdtem el sütni. nem is olyan rossz. azt hiszem, már komolyabb lettem, mint nemrég voltam. bár ha azt nézzük,már nyugdíjasnak kellene lennem, ha pár év alatt akarom leélni az életem. lustig=D
 

N.S.:majd ha jobban összeszedtem a gondolataim,akkor majd írok jobbat.

Ma reggel elmentünk temetőbe, meglátogattuk…

Ma nem történt semmi érdekes. Reggel elmentem kedvenc cipőüzletembe, és megvettem azt az álomcipőt, amit pár héttel ezelőtt már kinéztem magamnak a magazinban. Most legalább már kapható volt. =D Ennek nagyon örültem és feldobta az amúgy nem igazán felemelő reggelemet.
Jah. Aztán elmentünk a Lidl-be, vettünk kenyeret, bár nem tom minek, hisz nem is esszük:S Na mind1…. meg valahogy mostanában nincs is nagyon kedvem enni. Minek? A kaja hülyeségL…mondjuk az jó, hogy anyámnak ez már nem is furaJ Egész nap csak müzlit eszegetek, meg mandarint. Rohadt Élet! Utálom!! Valahogy minden baj egyszerre ér ide hozzám. Először nem jött össze a kiszemelt pasival a dolog, aztán hallgathattam egy barátom (nem,igazából mindkettő fél részéről) csalódásának történetét, tanácsot adtam neki, sikerült hála nekem túllépnie, de közben elvesztettem 2 barátot. Valahogy tényleg csak felszínesek a kapcsolataim. És ráadásul pont azt vesztettem el, amiről azt hittem, biztos alapokon áll. Tévedtem. Ezentúl nem fogok hinni semmiben. Az előbb említett srác érzelmeiben is hittem. Az a vicc, hogy én egészen eddig nem ilyen voltam, sosem hittem semmiben, ami nem volt 100%-ig biztos, csak most akartam megváltozni, hinni akartam. De csalódtam. Azt hiszem jobb lesz, ha visszaköltözök a Jégkristály palotámba. Nem szabad senkit közel engednem magamhoz.

Igazából félek. Nagyon félek, rettegek attól, hogy a felépített, mesterséges életem darabokra hullik lassan. Senki sem ismer engem olyannak, amilyen valójában vagyok. Ezért kell újra a réginek lennem, ezért kell ismét szerepeket játszanom… ezért kell megtartanom a barátaimat. Kettőt ma vesztettem el, de ha jól csinálom, még visszajöhetnek. Önszántukból, nem úgy, hogy én kérem. Csak legyek újra a régi. Az az életforma megy nekem: akkor valahogy egyszerűbb volt elérnem a célom, mert nem érdekelt senki sem. Elkövettem életem legnagyobb hibáját: kezdtem megnyílni másoknak, hagytam, hogy megismerjenek valamennyire. És ez nagyon, nagyon nagy hiba volt. És a legrosszabb, hogy én ezt pontosan láttam előre, és mintegy figyelmeztettem magam; de nem, nekem makacsnak kellett lennem. Nem hallgattam saját észérveimre, sutba dobtam az objektivitást.

Új élet, új Én, régi célokkal.

Édesem,

végeztem veled. Szép volt ez az idő, amit együtt töltöttünk és igen tartalmas is, annak ellenére, hogy mennyire rövid ideig tartott. Együtt kapartuk magunkat előre, versenytempóban. Egyikünk sem az a bizonyos típus, aki sokat gondolkodik, mielőtt cselekedne. Nem, mi nagyon is jól illettünk egymáshoz ilyen szempontból, az ösztöneink vezérelnek. De pont ezen okból szakadtunk szét hamar.

Végülis nem is tudom pontosan, hogy mi történt közöttünk. A mi szerelmünk egy futó tavaszi, vagy jobban mondva nyári szellő volt. Édesen megcsiklandozott, majd továbbállt. Nem volt ez akkora fellángolás, egyikünk részéről sem. Talán te egy kicsit komolyabban vetted, mint én, de csak egy darabig. Aztán rájöttél, hogy én nem tervezek veled hosszútávra és ehhez alkalmazkodtál. Nem is hibáztatlak emiatt. Feltehetően ez így alakult a legjobban.

Most -hogy már nem vagyunk együtt- sem tudok több, vagy kevesebb érzelmet elmondani. Akkor sem és most sem érzek irántad semmit. Persze, amikor veled voltam, akkor eljátszottam, hogy mennyire boldog vagyok melletted-ez nem is esett nehezemre. De az az igazság, hogy nem éreztem többet, mintha egy vadidegennel találkoztam volna. Amint vége lett a találkozónknak, én nem voltam feldobva és nem vigyorogva mentem haza. A hétköznapokban sem viselkedtem máshogyan, nem gondoltam többet rád, mint másra szoktam. És ezt most nem szemrehányásként írom, hisz te ezt el sem fogod olvasni, azt sem tudod, hogy blogot írok.

Ha az eseményeket sorba veszem, akkor magamat hibáztathatnám a szakításért, ha bántana a dolog. De nem bánt, sőt, én szakítottam veled. Valószínűleg csak egy lépéssel előtted jártam -mint általában mindenkinél-, mert te is ezt tetted volna. Ugyanígy kimondtad volna, hogy ne folytassuk tovább. És én nem érzek semmit. Nem haragszok rád, hogy miért nem kerestél, hogy miért nem akartad felmelegíteni a kapcsolatunkat. Elfogadtad a tényt: hisz nem is volt ez más, csupán egy tény.

És, hogy miért inkább az én hibám? Mert te nem tudtál egy dolgot rólam, ami mindent megváltoztathatott volna. Nem tudtad ugyanis, hogy én évekkel ezelőtt (most mindegy,hogy minek a következtében) nagyban változtam. Miattam, szabad akaratomból és saját magam miatt. Megkeményítettem a szívemet, az érzelmeket kiöltem magamból, mert a gyengeség jelének és a sebezhetőség eszközének tartottam. Onnantól kezdve mindent a tudatommal irányítottam, igen, még az érzelmeimet is tudatosan alkalmaztam. Akkor ez volt a legkíméletesebb módszer, ha túl akartam élni. De ennek ára volt, méghozzá ez. Nem tudom, hogy hogyan tudom visszakapcsolni az érzéseket. Még a kapcsolót sem találom. Vakmerő, lelkes és heves, kapkodó vagy, de sajnos nagyon érzékeny is. Nem tudtalak becsapni, nem érezted, hogy feltétel nélkül szeretnélek.

És, hogy ezt bánom-e? Nem. Cseppet sem. Az érzelmek megzavarják az embert: én viszont sosem leszek elfogult, nem fogok összeroppanni egy csalódás miatt (bármi okból is legyen az, nem a szerelemre gondolok csak), és mindig logikusan fogok gondolkodni. Egyáltalán nem sajnálom, hogy ilyen lettem. Az érzelmek feleslegesek. Mindig, minden helyzetben, bármi is történjen, higgadt tudok maradni. És ez nekem megéri. Mindennek ára van, és, hát én nem is fizettem olyan nagy árat. Azt hiszem jó vásárt csináltam. És még egy jó dolog mindebben: nincs lelkiismeret-furdalásom. Tiszteletben tartom az erkölcsöt és a tisztességet a nekem tetsző határig.

Najó, nincs már sok időm, szóval zárom soraimat.

Minap azon gondolkodtam,miután egy sokak által ismert közösségi oldalon szerelmet vallottak nekem,hogy vajon hogy jutott idáig az emberiség. Az emberiség, mint értelmes (többé-kevésbé értelmes) lények csoportja. Az internet,valamint a technika hihetetlen mértékben terjed és válik lassan egyeduralkodóvá. Bár lehet,hogy sokakat meglep,hogy ennyi idősen ilyen a véleményem a fejlődésről. Azonban, ha jobban belegondolunk,akkor nem fejlődünk mi már sehova...sőt! Éppenhogy visszafelé haladunk. Lehet,hogy fél perc alatt elérhetünk mindent és mindenkit,de közben el is távolodunk egymástól. Bizony,egy újabb paradoxon.

Mert,hiszen már rég nem tudunk normális kapcsolatot kialakítani senkivel...személytelen minden! És ez engem elszomorít. Legyen erre jó példa az,amit legelső mondatomban írtam. Most nem azért,de ez normális?! Persze a srác nem tehet róla,ő is csak a saját világunk áldozata. Nekem sem lenne furcsa a dolog, ha nem nézném néha kritikusan a külvilágot.

A technika hamarosan annyira el fog uralkodni rajtunk,hogy az eleinte a kényelem miatt létrehozott gépek lesznek az ellenségeink. Nem arra gondolok persze,hogy majd jönnek az okos klónok,meg az intelligens robotok és leigázzák a Földet. Hanem sokkal inkább belülről fognak végezni velünk. És ezt valószínűleg már túl késő elkerülni. Halottak leszünk...belülről.

Nem,mégsem vagyok boldog. Sőt,utálom ezt a szar életet! elegem van! miért kell mindenkinek megfelelni? miért nem hagynak már végre békén?

egyáltalán miért játszunk ennyi szerepet mások kedvéért? mert szerepet játszunk mindannyian. csak van,aki többet és van,aki kevesebbet. vannak, akik legalább okosan egymással passzoló szerepeket játszanak,az könnyebb dolog,de vannak,akik merőben mást.

én nem játszok már annyi szerepet,mint régebben,viszont ezek a fekete és a fehér. nameg az a rohadt szürke,ami mégis a legkedvesebb kompromisszum...
néha igazán nehéz elválasztanom magamat magamtól...és már reménytelennek tűnik visszakúsznom saját magamhoz. ez amolyan se veled,se nélküled kapcsolat-bizarr önmagammal...
és ismét itt vagyok. szétesve. persze ezt senkisem veszi észre,vagy idióta módon azzal akarnak segíteni,hogy rátesznek mégegy lapáttal. de én mégegyet már nem bírok el. így is szörnyű bűntudatom van,lelkiismeret-furdalással vegyülve. szörnyeteg,egy szörnyeteg.

nem kellett volna olyan emberekkel kapcsolatba kerülnöm,mint amilyenekkel tettem...a lavina veszélyes dolog. nem, nem "olyan" emberek, de nem is jók. bonyolult,mindegy...
és itt nyafogok ahelyett,hogy azzal lennék,aki szeret...legalábbis szeretni akar nagyon. de én képtelen vagyok. a hülye szerepeim miatt amikor vele vagyok eljátszom,hogy imádom,hogy jólesik a közelsége,hogy szeret....mert hiszen jól is esik,kinek ne esne jól! de én nem szeretem őt,viszont ezt így nem folytathatom...nem akarok neki fájdalmat okozni...de önző módon nem vetek véget ennek...kihasználom,hogy szeretetet ad...mert erre szükségem van. talán mostanában ő az egyetlen jó dolog ebben a qrva életben...és még ő sem!

nem látom a végét. csak sodródom. azon gondolkodtam minap,hogy elmegyek valami orvoshoz...körzetihez? vagy a neurológushoz? hmm...nem is tudom...valakihez,akinél kisírok magamnak egy kis antidepresszánst. szükségem van valamire,ami eltereli a figyelmemet mindenről. ami boldoggá tesz. ami felszabadít. bármi is legyen az. nekem aztán annyira mindegy, hogy tabletták, szeretet,vagy egyéb...csak változzon már valami!

Azon kaptam ma magamat, hogy boldog vagyok. Valahogy olyan érzésem van, hogy minden oké. Pedig nincs minden rendben, még a normális embereknél sem. De végülis ez engem nem is érdekel most. Jóban vagyok mindenkivel, akivel jóban akarok lenni [vagy akikkel jó jóban lenni=)]
Rock zenét hallgatok, jó a kedvem! Kell ennél több az életben, mint a jókedv?
Legszívesebben mindenkit halálra ölelnék...legalábbis egy embert igen.:D
És vele is minden jól megy. Meg magammal is.
És ez egy irtó klassz dolog! Jó boldognak lenni, mindenki legyen az! Mindenkinek ajánlom.
Na jó, aki abból él, h nem boldog, az ne legyen, mert nem szeretném, ha miattam lenne munkanélküli...de miket is beszélek?? Ilyen ember nincs is!!=)

Na, megyek és boldog leszek mégjobban!

Ma nem akarok felkelni. Elegem van, belefáradtam. Napról napra nehezebben veszem rá magam, hogy érdemes. Tessék? Hogy mit érdemes, azt kérdezed? Az neked lényegtelen. Csak nekem számít.

Modortalan lennék? Hát ez van, te is az vagy, csak félsz kimutatni. Pedig néha nem árt. Nehogy megsértődj(!), elegen vannak, akik sértődve elrohannak. De te ne tedd.
Mostanában semmihez sincs elég erőm. Még enni sem. Bár az is igaz, hogy étvágyam sincs. Érdekes dolog ez: világ életemben arra törekedtem, hogy pont úgy nézzek ki, pont olyan vékony legyek, mint a modellek, akiket annyiszor csodáltam és akiket annyira irigyeltem. És most elértem: napról napra fogy a súlyom, tegnap előtthöz képest 2kg-val könnyebb vagyok. Hehh...de miért most?! Miért most sikerül???
Bár ez nem rajtam múlt, végülis nem az én sikerem. Régen annyi mindent kipróbáltam, hogy ezt elérjem. Még olyat is, amit nem lett volna szabad.
És most,amikor már lényegtelen, akkor az Élet megadja, teljesíti álmomat. Kösz Élet, rohadt rendes vagy! Ha nem tudnám, hogy hol van véged, akkor még örülnék is.

Ma reggel egy tipikus másnapos reggel. Nem, nem ittam alkoholt, ez másnak a másnapja. Nem is ihatnék...nem szabad. Fáj mindenem, moccanni is alig bírok,minden végtagom elnehezült. Olyan, mintha valaki ólommal töltötte volna fel a csontjaimat. Baromira fáj, de mégjobban fájna, ha szedtem volna be a gyógyszereim. Lassan kezdek abban a hitben élni, hogy ezeknek köszönhetem, hogy még bírom.
Bárcsak a lelkemet is feltöltötték volna ólommal!

Nevetséges vagyok, vagy inkább szánalmas. Még most is azon töprengek, hogy rágyújtsak-e. A szervezetemnek nem tesz jót...vagy talán mégis: amikor dohányzok, akkor nem érzem magam ennyire nyororultnak, akkor nincs hányingerem, megnyugtat. Persze ez csak időleges, mert utána minden kezdődik elölről. De miért ne tenném?
Vagy ne törődjek bele? Reménykedjek?

Egyáltalán mi az a remény? Egy semmi, ami erőt ad, hogy ne add fel? Vagy talán a minden,az álmaink,amiért egy belső késztetés miatt harcolunk? Vagy valami megmagyarázhatatlan, még számunkra sem érthető természetfeletti erő, ami hatására legyőzhetetlennek hisszük magunkat?
Nem, a remény az, amit nem tudnak kiölni belőled. Nincs ebben semmi misztikum, nem lehet és nem is tudod túlmagyarázni. Egyszerűen egy fogalom, amitnek nincs értelmezése.
 

Sokszor hittem már azt, hogy nincs is ilyen, de aztán meg mégis hittem benne. Még én sem tudom magamból kiírtani. Úgy látszik elpusztíthatatlan.
De ez így van jól. Ez a sokat emlegetett Élet rendje.

Feladom, nem bírom tovább. Egyszerűbben is vége lehetne, de nem lehet mégsem. Nem miattam, mások miatt. Pedig mennyivel egyszerűbb és kényelmesebb megoldást találtam ki. Természetesen senkinek sem mondtam el. Azt mondanák, hogy megőrültem, hogy mi értelme lenne, hisz...hisz tudom. I never give up.
Valami itt belül nem engedi. Hogy mi?

Remény.

Manapság annyira természetesnek vesszük,hogy megmondjuk a magunkét a másiknak,mint azt,hogy mindenkit letegezünk,aki velünk szembe jön.

Múltkor(pontosság kedvéért pár napja)sétáltattam a kutyámat. Tudni kell róla,hogy egy idióta....dehát a gazdákra ütnek,elvileg...
na mindegy,szóval kezelhetetlen,önfejű,azt csinál,amit akar,azt hiszi,hogy a világ a lábai előtt hever. csakhogy én ezt aznap kicsit meguntam. jah,aznap,mert egyébként kurvára nem érdekel,hogy úgy mondjam "erős személyiség"-e van. legalább van neki.
egy ugyancsak kutyát sétáltató szerencsétlen,vagy inkább gyanútlan áldozat meg merészelte közelíteni őfelségét,ami,mint utóbb világossá vált a másik kutyás számára is,nem volt éppen a legjobb választás. mert az én kis hadvezérem (fajtája egyébként volpino italiano) ezt rossznéven vette...mint mindig...
mint általában,most is nekiesett volna a másiknak. elég nehéz ilyenkor visszatartani,bár a kutya alapjában véve nem nehéz,csak izmos...meg,hát én sem vagyok az a túl jó kondiban levő,és a súlyom sem jelent túl nagy ellenerőt...
a kalandot sikeresen megúsztam,el tudtam húzni,aztán ilyenkor 2m-rel arréb már normálisan viselkedik.
nade ez így mégsem normális,hogy nekimegy a kutyáknak!!! ezért voltam olyan őrült,hogy nevelő szándékkal (mert egy kutyával mégsem tudom megbeszélni....) belerugtam az orrába,hogy vegyen vissza. a kutya értette a dolgot,de a túloldalon az öreg (bocs,idős) nő már kevésbé. onnan kezdett engem pocskondiázni,hogy hogyan tudok így viselkedni a kutyámmal szemben? meg az ilyeneknek nem való kutya! állatkínzó! zengett tőle az utca...gondoltam megvédem magam,és higgadt (már amennyire ilyen helyzetben az ember higgadt hangnemet tud megütni) hangon mondtam neki valamit. jah,hát persze,hogy süket volt....mit is gondoltam...végigordítja az utcát,de a választ nem is hallja...

az egésznek az a lényege,hogy az emberek már annyira nem tudnak viselkedni,hogy az már megdöbbentő! nem is tudja,hogy miért tettem,meg amúgy is: hadd döntsem már el,hogy hogyan nevelem a kutyámat. aki ránéz nem azt látja, hogy ez a kutya halálra van verve,mert nincs is. attól még,hogy néha megfegyelmezem,még engem szeret a legjobban,jah,és érdekes: csak nekem fogad szót. de az már mennyire zavarná a kedves utca emberét,ha nem nevelném meg a kutyát és esetleg elszabadulva nagyobb kárt tenne...mert nincs megnevelve...
jah,hogy akkor az is az én hibám lenne?!
kösz,nem!

Hát, átgondoltam a témát kicsit alaposabban,és arra a véleményre jutottam, hogy miért is ne?
Miért ne jöhetne össze egy 18-19 éves lány egy 38-45 közötti pasival?
Valahogy úgy tudom elképzelni a dolgot, hogy egy fiatal lány megismer egy belevaló negyvenest(vagy a harmincas éveit taposó) pasit. Azért írom, hogy belevaló, mert nem a perverzekre gondolok, hanem azokra, akik a nőt látják bennük és a kalandot.
Mert szerintem az a legtisztább és legegyszerűbb, ha egy egyéjszakás kalandnak lesznek a részesei, semmi több. Az sem jó, ha már régóta ismerik egymást,mert az már valahogy bizarr lenne. De, ha mindkét fél benne van a dologban, és jól veszik egymás jeleit, akkor ismét kérdezném:miért ne? Azonban ez nem egyenlő az együtt élős kapcsolattal. Na, azt már nem gondolom egészségesnek. Az ilyen kapcsolatok nem is tartósak: a környezet megítélése enyhén szólva is megvető,és ezzel elég nehéz nap,mint nap szembesülni.

Ne higgye senki azt, hogy csak a sok partnert megélt, harmincas nők joga, hogy egyéjszakás kapcsolatokban vegyenek részt. Nem, a fiatal, épphogy csak nagykorú lányok(vagy nők) is fantáziálgatnak ilyenről. Én úgy ítélem meg, hogy az ilyen kis "titkok" nagyobb biztonságban vannak egy lánynál, mint egy nőnél. Persze meg kell lennie a kellő intelligenciának és gondolkodásmódnak. Mármint a lány részéről. És az sem árt, ha a férfi nincs kiéhezve, mert az nem túl bizalom gerjesztő. Az olyan, mintha neki már mindegy lenne. Nem, ez nem imponál a lányoknak.

De aki elég érett erre, az megérti, hogy mire gondolok.
Aki nem, hát...annak nem is kell ilyennel foglalkoznia.

Ennyit mára.
Lehet meglincselni, amiért az "ártatlan, kamasz lányokat a romlás útjára vezettem azáltal, hogy egyéjszakás kapcsolatba hajszoltam őket negyvenes férfiakkal."
Ezt így utólag sajnálom is. De tényleg.
De amit leírtam, azt úgy is gondolom. (és sajna -legalábbis egyeseknek sajna- általában -ami nálam egyenlő az állandóval- igazam van.)Pont

Igazam volt. Pár pillanat után láttam közeledni alakját az immár vékonyabb ködben. Megint szmoking volt rajta. Egyenesen rám nézett, és felém jött. Olyan tökéletes volt a mozgása és kifejezéstelen az arca, mint egyébként szokott. Elővett valamit a zsebéből: a cigisdoboza volt az. Ő is rágyújtott. Leült mellém az erkélyre és nem szólt semmit, csak a cigifüstöt engedte ki lassan a szájából fölfelé.

Aztán rámnézett, én pedig őrá. Még mindig nem szólalt meg. Felált és leült velem szemben olyan közel, hogy cipőink összeértek.

Nem beszéltünk egymással, csak a cigit emeltük saját ritmusunknak megfelően fel a szánkhoz, majd raktuk le kezünket a térdünkre…

Még mindig nem szólalt meg, Csak nézett hol rám, hol oldalra, hol csak maga mellé. Nem zavart a némasága, nem akartam mindenáron beszéltetni. Már nem mérges- ezt láttam rajta, csak nyugtalan. Szeme sötétbarna volt, ebből is látszik, hogy valami nyomasztja. Vagy az, ahogyan velem viselkedett, vagy pedig az, ami miatt úgy viselkedett.

Én csak néztem, ahogyan dohányzik, ahogy a füst száll ki a szájából és áramlik felfelé a levegőben. A köd márcsak fátyolosan volt jelen: tisztult az idő. Már jócskán reggel volt.

Végül rámnézett, eloltotta cigijét és megkérdezte:

-minden oké?-hangjában nem volt érdeklődés.

Valahogy olyan volt a hangsúlya, mintha azt kérdezte volna : vettél tejet is? Nyilván közömbös akart maradni: csak semmi érzelem-elárulná őt. Furcsa, de ebben is hasonlítunk Dáviddal: ha bajban vagyunk, vagy valakinek birtokában van ellenünk valami, amit fel tudna használni, akkor hasonló a taktikánk. Eljátszuk, hogy minket nem érdekel a dolog, nem is olyan nagy dolog. Közben belülről türelmetlenül várjuk, hogy beválik-e a taktika. A legtöbb esetben beválik: jól tudunk blöffölni. Csakhogy én ezt jól ismerem, simán a javamra fordíthatnám a helyzetet, ha akarnám. De nem akarom. Viszont magyarázatot, azt fogok kérni tőle, hogy mit tettem, mivel dühítettem fel?

Így, hát nem válaszoltam azonnal, hadd lássa, hogy nincs minden rendben. Hadd tudja, hogy nem fogom ezt annyiban hagyni. Ha nem is vagyok rá mérges-mert igazából nem vagyok-, attól még érdekel, hogy mi történt. Hát tartottam egy kis szünetet, ami idő alatt végiggondoltam, hogy mit fogok mondani. Beleszívtam még egy-kettőt a cigimbe, aztán eloltottam. Utolsónak hosszan engedtem ki a füstöt.

-szép idő van, nem igaz?-nem válaszoltam a kérdésére. Nem lepte meg. Szerintem ismer annyira, hogy tudja, miért nem.

-na igen. Ha szépnek lehet mondani ezt a ködös, homályos időt. Tudod, ilyenkor nem lehet mindent tisztán látni, és én ezt nem szeretem.

Folyt. nem köv.

Kedves matekosok sajnálom, most nem egy szánalmasan primitív matekpéldát akarok levezetni. Ezek évek. Igen, merőben eltérőek.

Van egy barátnőm, aki most 18 éves, nemsokára 19 lesz. Idén negyedik éve, hogy ismerem. Kicsit furcsa lány, legalábbis szerelmi téren. Eddig is tudtam, hogy vonzódik az isdősebb férfiakhoz, például beleszeretett már megannyi tanárába, mivel hangszeren játszik, ezért zenészekbe és az oktatójába is, de most jönnek a buszsofőrök. Huhh...még jó, hogy ilyen sok van. Én szinte már az összes sofőrt ismerni fogom általa. Valahogy annyira rámenős, hogy már mindegyiket (aki érdekli persze) ismeri. Nem is értem hogy hogyan lehet benne ennyi bátorság, hogy csak úgy odamegy hozzájuk beszélgetni. A távolságisak közül ismerek kb. 5-öt, meg egy-két helyit is. Azért ez nem kis teljesítményre vall pár hónap alatt. Grat neki!

Bizonyára apa komplexusa lehet, hogy ennyire makacsul ragaszkodik hozzá, hogy 30-as, 40-es férfivel érzi jól magát. Nem tudom. Egyszer szívesen meghallgatnék egy ilyen korú férfit is, hogy erről mi a véleménye. Jó, nyílván tetszene mindegyiknek, ha egy 18-19 éves lány kikezdene velük, de ebből úgysem lesz semmi komoly,nem? Vagy mégis?

Nem akarom, hogy meggondolatlansága miatt valami hülyeséget csináljon. Mert lehet, hogy egy év múlva már nem így fog gondolkodni,sőt, ebben biztos vagyok! vagy lehet, hogy csak én spirázom túl a dolgot. Nem tudom. Csak egyszerűen nem értem, hogy mi a baja a vele egykorú srácokkal. Azok között is vannak komolyabbak, meg jófejek! Velük lehet csak úgy lógni, meg nem veszik annyira komolyan az életet, nincs annyi kötelességük. Velük valamilyen szinten szabadabb lehet az ember. Legalábbis nekem ez a meglátásom.

Aztán lehet, hogy én tévedek(bár nekem mindig igazam van:D).
És, mivel más magánéletéről nem illik beszélni, vagy éppenséggel kiteregetni azt, ezért vegyük úgy, hogy általánosságban beszéltem.
Hmm...hogy én mindenre gondolok...

Sose add fel, mindig van remény!- mondja mindenki. Persze ezt könnyű mondani, de mögöttes tartalom már aligha van. Ezzel mindenki így van: sajnálja a másikat, bíztató szavakat ad, de semmi mást.

Sokszor gondolkozok azon, hogy egyáltalán miért ragaszkodunk valami olyanhoz, amiről tudjuk, hogy nemsokára nem lesz a miénk. Mi értelme akkor ennek? Nem lenne egyszerűbb, ha eldobnánk magunktól? Miért akarjuk görcsösen magunknál tartani? Elengedni egyszerűbb.

Talán, ha tudjuk, hogy nemsokára vége van, akkor tudatosan készülünk arra a napra. Talán azért kell ez a csökött ragaszkodás, mert jogunk van hozzá. Talán a remény hajt minket, hogy ők is tévedhetnek, hisz ők is emberek. A fájdalom már szinte elviselhetetlen. Gyógyszereken, fájdalomcsillapítókon élni? Remek.

Talán egy jó van abban, hogy tudjuk mikor is van vége: a tudat. Felkészülni is van időnk rá. Átrágjuk, bebeszéljük magunknak, hogy nem is olyan szörnyű, elhitetjük magunkkal, hogy ennek így kell lennie, nameg a többieket is nyugtatjuk, bátornak kell látszanunk, de, hisz azok is vagyunk. Hisz, ameddig van, addig minden percét ki kell élvezni! Minél rövidebb az idő, annál kényelmesebb. Nem érsz rá azon gondolkodni, hogy mi lesz majd akkor. Mi lenne? Egyszerűen csak vége lesz, ennyi. Nem kell nagy csodára várni, fájni sem fog talán, bár a fájdalmat már megtanultad kezelni. Gratula, ügyes voltál.

Élvezd ki múló napjaid és boldog leszel. Feladni pedig kötelező!

Először szeretnék egy általam kedvelt könyv idézetével kezdeni. Habár nem preferálom túlzottan az idézeteket, de ez megfogott. Sokáig gondolkoztam azon, hogy vajon hogyan is lehetne megfogalmazni tisztán és érthetően az emberek jellemét. Hát, véleményem szerint ennél jobban nem is lehet. Akkor lássuk, miről is írok:

"Mert konvergens, egy metszőpontból kiinduló sugátnyaláb tagjainak is tekinthetjük magunkat, hisz annál jobban közeledünk egymáshoz, minél beljebb haladunk önmagunkban, magányunk közös centruma felé -noha a szűkebb vagy tágabb gömbfelületeken, melyekből diszkrét pályákat, elszigetelt ponthalmazokat ütünk ki, esetleg egyáltalán nem érintkezhetünk."

Ebben a pár sorban össze van foglalva az emberiség feladata. Mennyire találó metafórával magyarázza el azt, amin már régóta gondolkodtam. Nem kell az embereknek túlbonyolítani magukat: mint, ahogyan le is van írva, inkább le kellene tisztulnunk. Nem kell magunkra szerepeket aggatni, nem kell megjátszanunk magunkat.

Leginkább úgy ismerhetünk meg másokat és úgy közeledhetünk feléjük, ha előbb saját magunkat, a  mi lényünket ismerjük meg azáltal, hogy merünk magunkkal öszinték lenni. Mert sokszor még magunkat is áltatjuk. Minél messzebb kerülünk a belső énünktől, annál nehezebben fogunk oda visszatalálni. De még egy reményünk van: a sugárnyaláb kötele, az út, amin idáig eljutottunk. Mindannyian ugyanonnan indultunk, vissza kell térnünk. Még, ha nem is sikerül a metszőpontot megtalálni, legalább már nem távolodunk egymástól- mégjobban, mint eddig tettük. Amint az le is van írva, lehet, hogy nem jutunk közös nevezőre másokkal, lehet, hogy nem találkozik a személyiségünk, de miért is kellene? Sokkal értékesebb, ha önmagunkat megtaláljuk a szerteágazó, szerepekből kialakult dzsungelben. Aztán majd minden jön magától. A tiszta mindig értékesebb, mint a zavaros.

Ha valaki ezt egyszer megérti, annak könyebb és szinte ösztönösebb is erre törekedni. Nem azt mondom, hogy éljünk szent módjára, az idézet sem ezt mondja, én sem úgy élek. De én már alaposan átgondoltam, hogy milyenek a jellemvonásaim és ebben sokat segített a fent leírt szövegrészlet.

Akit esetleg érdekel, annak ajánlom Ottlik Géza:Iskola a határon című regényét. Nem kell megijedni, nem erről szól a mű, bár burkoltan végigviszi ezt az eszmét. Igazából a legvégén foglalja össze ezt. Azonban szerintem érdemes elolvasni.

Vajon miért van az, hogy aki nekem tetszik, az észre sem vesz engem, de akit meg ki nem állhatok, vagy csak szimplán nem érdekel, az meg igen?!

Speciel nekem nem is egy elérhetetlen srác tetszik. Mert sokan kinéznek maguknak egy macsót, akinek már 6000 barátnője volt 1 hónap alatt, és nyafognak, hogy elérhetetlen. Hát persze, mert az ilyenek nem fognak odamenni egy lányhoz, hogy felszedjék. Minek? Hisz a lányok maguktól is odamennek hozzájuk. Felesleges várni a szőkeherceg-effektust náluk. A másik meg, amikor egy filmsztár képmását keresik. Na, hát az még viccesebb, mint az előző.

Nade nálam szó sincs ilyenekről. Ő a szomszédom, és tudom jól, hogy milyen személyiség. Kicsit introvertált, dehát vannak még egy páran ilyenek. Szerintem akár lehetne is valami közöttünk, mert (bár lehet, hogy csak beképzelem magamnak), de szerintem valamennyire tetszem is neki. Például, amikor elmegyünk egymás mellett, vagy meglát az utcán, akkor mindig végigmér és csak aztán köszön. Tudom, hogy ez nem jelent semmit, de akkor is! Meg ezt valahogy érzi az ember, vagy nem is tudom.

Párszor beszélgettünk is, és láttam rajta, hogy olyankor "furcsán van zavarban", szóval értitek, hogy mire gondolok. De sajnos még nem volt semmi érdemleges. Talán a férfiak tényleg nem képesek venni a jeleket, amik a nők küldenek. Vagy csak nagyon bizonytalan. Pedig nem kellene! Ha egyszer adna egy jelet legalább, hogy tetszem neki!...

Hát, még van három évem...addig majd csak lesz valami.

Sziasztok, Fehér Anna vagyok, de hívjatok csak Anninak. 18 éves vagyok és van még három évem. most hosszú lenne leírni, hogy miért. a lényeg, hogy dohányzok. mármint mellékes is lehet, ha úgy jobban tetszik valakinek.

mindegy, nem lényeg.

micsoda link vagyok! itthon ülök, néha kinyitok egy-egy könyvet, hogy tanuljak, aztán feljön msn-re néhány barát, amelyik ráér, azzal talizok. akármikor, mert végülis nem mindegy? mindig ráérek. ha éppenséggel nem, akkor is. aztán elmegyünk be a városba, általában a buszpályán talizunk (mert a legtöbben nem Pécsiek), aztán eszünk, iszunk, vagy csal mászkálunk. ilyenkor elfogy jópár cigi.

imádom a narancs Pall Mall-t! most azt szívom. nem erős, 0.4-es. nekem pont jó. szerintem lány ne szívjon ennél erősebbet.

most is épp egy barátnőmmel beszélgetek, úgyhogy megyek is.

majd még írok, feltéve, hogy valaki olvassa ezeket...:D