Sose add fel, mindig van remény!- mondja mindenki. Persze ezt könnyű mondani, de mögöttes tartalom már aligha van. Ezzel mindenki így van: sajnálja a másikat, bíztató szavakat ad, de semmi mást.

Sokszor gondolkozok azon, hogy egyáltalán miért ragaszkodunk valami olyanhoz, amiről tudjuk, hogy nemsokára nem lesz a miénk. Mi értelme akkor ennek? Nem lenne egyszerűbb, ha eldobnánk magunktól? Miért akarjuk görcsösen magunknál tartani? Elengedni egyszerűbb.

Talán, ha tudjuk, hogy nemsokára vége van, akkor tudatosan készülünk arra a napra. Talán azért kell ez a csökött ragaszkodás, mert jogunk van hozzá. Talán a remény hajt minket, hogy ők is tévedhetnek, hisz ők is emberek. A fájdalom már szinte elviselhetetlen. Gyógyszereken, fájdalomcsillapítókon élni? Remek.

Talán egy jó van abban, hogy tudjuk mikor is van vége: a tudat. Felkészülni is van időnk rá. Átrágjuk, bebeszéljük magunknak, hogy nem is olyan szörnyű, elhitetjük magunkkal, hogy ennek így kell lennie, nameg a többieket is nyugtatjuk, bátornak kell látszanunk, de, hisz azok is vagyunk. Hisz, ameddig van, addig minden percét ki kell élvezni! Minél rövidebb az idő, annál kényelmesebb. Nem érsz rá azon gondolkodni, hogy mi lesz majd akkor. Mi lenne? Egyszerűen csak vége lesz, ennyi. Nem kell nagy csodára várni, fájni sem fog talán, bár a fájdalmat már megtanultad kezelni. Gratula, ügyes voltál.

Élvezd ki múló napjaid és boldog leszel. Feladni pedig kötelező!