Édesem,

végeztem veled. Szép volt ez az idő, amit együtt töltöttünk és igen tartalmas is, annak ellenére, hogy mennyire rövid ideig tartott. Együtt kapartuk magunkat előre, versenytempóban. Egyikünk sem az a bizonyos típus, aki sokat gondolkodik, mielőtt cselekedne. Nem, mi nagyon is jól illettünk egymáshoz ilyen szempontból, az ösztöneink vezérelnek. De pont ezen okból szakadtunk szét hamar.

Végülis nem is tudom pontosan, hogy mi történt közöttünk. A mi szerelmünk egy futó tavaszi, vagy jobban mondva nyári szellő volt. Édesen megcsiklandozott, majd továbbállt. Nem volt ez akkora fellángolás, egyikünk részéről sem. Talán te egy kicsit komolyabban vetted, mint én, de csak egy darabig. Aztán rájöttél, hogy én nem tervezek veled hosszútávra és ehhez alkalmazkodtál. Nem is hibáztatlak emiatt. Feltehetően ez így alakult a legjobban.

Most -hogy már nem vagyunk együtt- sem tudok több, vagy kevesebb érzelmet elmondani. Akkor sem és most sem érzek irántad semmit. Persze, amikor veled voltam, akkor eljátszottam, hogy mennyire boldog vagyok melletted-ez nem is esett nehezemre. De az az igazság, hogy nem éreztem többet, mintha egy vadidegennel találkoztam volna. Amint vége lett a találkozónknak, én nem voltam feldobva és nem vigyorogva mentem haza. A hétköznapokban sem viselkedtem máshogyan, nem gondoltam többet rád, mint másra szoktam. És ezt most nem szemrehányásként írom, hisz te ezt el sem fogod olvasni, azt sem tudod, hogy blogot írok.

Ha az eseményeket sorba veszem, akkor magamat hibáztathatnám a szakításért, ha bántana a dolog. De nem bánt, sőt, én szakítottam veled. Valószínűleg csak egy lépéssel előtted jártam -mint általában mindenkinél-, mert te is ezt tetted volna. Ugyanígy kimondtad volna, hogy ne folytassuk tovább. És én nem érzek semmit. Nem haragszok rád, hogy miért nem kerestél, hogy miért nem akartad felmelegíteni a kapcsolatunkat. Elfogadtad a tényt: hisz nem is volt ez más, csupán egy tény.

És, hogy miért inkább az én hibám? Mert te nem tudtál egy dolgot rólam, ami mindent megváltoztathatott volna. Nem tudtad ugyanis, hogy én évekkel ezelőtt (most mindegy,hogy minek a következtében) nagyban változtam. Miattam, szabad akaratomból és saját magam miatt. Megkeményítettem a szívemet, az érzelmeket kiöltem magamból, mert a gyengeség jelének és a sebezhetőség eszközének tartottam. Onnantól kezdve mindent a tudatommal irányítottam, igen, még az érzelmeimet is tudatosan alkalmaztam. Akkor ez volt a legkíméletesebb módszer, ha túl akartam élni. De ennek ára volt, méghozzá ez. Nem tudom, hogy hogyan tudom visszakapcsolni az érzéseket. Még a kapcsolót sem találom. Vakmerő, lelkes és heves, kapkodó vagy, de sajnos nagyon érzékeny is. Nem tudtalak becsapni, nem érezted, hogy feltétel nélkül szeretnélek.

És, hogy ezt bánom-e? Nem. Cseppet sem. Az érzelmek megzavarják az embert: én viszont sosem leszek elfogult, nem fogok összeroppanni egy csalódás miatt (bármi okból is legyen az, nem a szerelemre gondolok csak), és mindig logikusan fogok gondolkodni. Egyáltalán nem sajnálom, hogy ilyen lettem. Az érzelmek feleslegesek. Mindig, minden helyzetben, bármi is történjen, higgadt tudok maradni. És ez nekem megéri. Mindennek ára van, és, hát én nem is fizettem olyan nagy árat. Azt hiszem jó vásárt csináltam. És még egy jó dolog mindebben: nincs lelkiismeret-furdalásom. Tiszteletben tartom az erkölcsöt és a tisztességet a nekem tetsző határig.

Najó, nincs már sok időm, szóval zárom soraimat.